Aranykopes

Vonat. Egyelore ketten ulunk Balazzsal a hatszemelyes boxban. Elore foglalt helyjegyunk van a 67-es es a 70-es szamu ulesre illetve priccsre. Minden ules felett kis femtablan tokeletesen olvashato az ules szama. Felszall egy hazaspar tiz honap koruli gyerkoccel (neki meg nem kell jegy, olben utazik). Mintegy negyedoran keresztul izgatottan kutatjak, kinek hol a helye. Teszik ezt annak ellenere, hogy a legelejen megmutatjuk nekik a jegyunket, es en stewardess modjara kezjelekkel is egyertelmuve teszem, hogy a ket titokzatos szam melyik uleseket jeloli. (Az o jegyuk meg csak nem is abba a boxba szol, de ezt hagyjuk). Ismetlem: negy es felen vagyunk a hatszemelyes boxban.

Vegre elcsitulnak a kedelyek, megkezdjuk az utazast. A szerencsetlen kolykot lefektetik. Elalszik. Ekkor olbe veszi anyu. Ettol felebred, nyugos lesz, de aztan ujra elalszik. Ujra lefektetik a priccsre. Felebred, nyugos, visszaalszik. Apu csak erre vart, olbe veszi. Felebred, nyugos... Es ez igy megy. A folyoso tuloldalan egy masik csalad ket kisgyerekkel jatssza ugyanezt. Azok hangosabbak.

Balazs egy darabig csondben turi, majd felsohajt:

- Ezek az egyszeru emberek mennyire bonyolultak!